Előszó
Ha szabad előre befolyásolnom az olvasót, elmondom sommás véleményemet: okos, gyakorlatias és kedves könyvet tart most a kezében. Vandra Attila sok tudományos ismeretet és tapasztalatot gyűjtött össze, mire nekifogott az írásnak, de szerencsére nem vesztette el „józan szülői eszét” sem. Ez a könyv e két forrás szép ötvözete.
Gyakorló tanárként és kétgyerekes apaként a szerző tudja, hogy „mi fán terem a gyerek”, no meg a szülő. Olyan nevelési helyzeteket vesz sorra, amelyek minden családban megjelennek. Az érzelmi biztonság, a kötelességtudat, az együttérzés, a megbízhatóság, az önállóság és a fokozatos önállósodás megteremtése rengeteg buktatót rejt. Ezek elkerüléséhez kapunk okos támpontokat.
Ami a műfajt illeti, ez nemcsak könyv, hanem füzet is. Méghozzá munkafüzet, abban az értelemben, hogy az olvasó – mint egy önismereti tréning résztvevője – nemcsak befogadóként, hanem aktívan, saját tapasztalatai megfogalmazásával is részt vehet a közös gondolkodásban. A számomra legkedvesebb „munkafüzeti” feladat, mely témánként vissza-visszatér, a következő: Mit tanít ezzel? Nemcsak okosan, hanem már-már bölcsen vezet végig a szerző azokon a következményeken, amelyekre kevés szülő gondol, pedig ezek a következmények mindenkit sújtanak, aki nem gondolkozik el az összefüggéseken. Aki a gyereknek már csak a huszadszor ismételgetett, nyafogó kérésére reagál például, ezzel arra tanítja őt, hogy igényei egyenes közlése nem hoz eredményt, de ha szerencsétlenként adja magát elő, azonnal javulnak az esélyei. Ebből az a tapasztalata is adódik, hogy a „nem”-et sem hallja meg, hanem a másik ember kifárasztása legyen majd később is fő stratégiája. Ugye mindnyájan ismerünk így működő felnőtteket is? Az ő személyiségük is azért alakult ilyenné, mert szüleik nem gondolkodtak el azon, mi mindent tanítanak gyereküknek kapcsolatkezelési módszereikkel.
Vandra Attila szerény szerző: egyetlen nézetét sem erőlteti az olvasóra. Gondolatokat kínál, belső vitázást javasol, ahogy ő maga is vitába száll más szerzőkkel, és nem gondolja, hogy csak nála lehetne a bölcsek köve. Ettől könnyebb is elfogadni, amikor véleményét őszintén elmondja.
Ha van e könyvnek egyáltalán olyan adottsága, amellyel gondom van, az csak egyfajta hiányérzet: nem mindig kapunk összekötő gondolatokat a korszerű tudományos tételek és a józan szülői ész által diktált, ezeréves, jól bevált nevelési elvek között. Pedig a láncszemek földeríthetők, hiszen az értékes-érvényes kutatás ugyanazokról az emberi igazságokról szól, mint a hagyományos embernevelés pozitív szára. Talán ez a hiány lehet majd az egyik fontos ok, hogy Vandra Attila folytassa az írást! A nevelési tárgyú könyvek ritkán ennyire hitelesek. Érdemes lesz hát folytatnia.
Dr. F. Várkonyi Zsuzsa
pszichológus
