Mi a kommunikáció?

Mindenki tud kommunikálni. Csak nem ugyanolyan sikeresen. Ha megkérdezel 100 embert, hogy tudja-e mi a kommuninkáció, 99 habozás nélkül rávágja. Hát hogyne tudnám! Hogy lehet ilyen lehetetlen kérdést feltenni?
Buda Béla professzor, a magyar kommunikációelmélet kimagasló alakja szerint több mint kétszáz(!) meghatározás létezik a kommunikációra. Egy se tökéletes közöttük. A kommunikációelmélet, mint tudomány nem önállóan jött létre, hanem határtudomány. Több tudomány egymástól függetlenül zászlajára túzte a kommunikáció tanulmányozását. Mindegyik kialakította a maga posztulátumrendszerét és megpróbálta meghatározni a kommunikációhoz kapcsolódó fogalmakat, de mindegyik más-más szemszögből. Más szemszögből tanulmányozza a nyelvész, a médiaszakember, a pszichológus, a szociológus, a pedagógus, stb. Egyik meghatározás se tudja minden szakember igényét kielégíteni. A kommunikációnak oly sok vetülete van, hogy eddig egyetlen meghatározás se egybe tömöríteni az összes aspektust.

Elemezzünk egyetlen meghatározást.


"A kommunikáció egy interakció során létrejövő üzenetcsere."


Első látásra egy egyértelmű meghatározás. Jól illik a kommunikáció legtöbb esetére. Ám örömünk hamarosan ürömmé változik, amikor a média jut eszünkbe, amikor a "csere" kissé problematikussá válik. Hiszen a TV-néző reakciója a műsor nézése közben nem jut vissza a műsor szerkesztőjéhez... A következő probléma ott adódik, amikor el akarjuk határolnio a kommunikációt attól, ami már nem kommunikáció. Mikor vagyunk egymással interakcióban és mikor nem? Mi tartozik az üzenetbe, és mi nem?
Amikor valaki hozzám szól, és én válaszolok, akkor egyértelműen interakcióban vagyunk. Amikor ő hozzám szól, de én tüntetőleg nem válaszolok neki, akkor még igen? Vagy ha nem hallom, hogy hozzám szólt, akkor is? Akkor is, amikor süketek párbeszéde folyik köztünk? Itt már nem is olyan egyértelműek a határok. Az üzenet tartalma még nehezebben fogható meg pontosan. a kommunikáció egy kettős igyekezetből jön létre. A kommunikátor közölni akar valamit, a másik fél, akit receptornak nevezünk, az információkat akar szerezni. De ő nem PONTOSAN arra kíváncsi, amit a kommunikátor közölni akar! Így a közlő fél közli azt, amit szeretne, olyasmit is amit akaratlanul közvetít, S olyasmit is, amit mindenáron meg szeretne akadályozni, hogy a másik megtudjon.Ám abból amit közölni szeretne, csak egy része jut el a receptorhoz... Az is deformáltan.
Egy inger arra késztet bennünket, hogy üzenetet fogalmazzunk meg. Megfogalmazzuk, vagyis kódoljuk valamilyen formában, "elküldjük", a másik fél felfogja,megpróbálja "dekódolni" vagyis megérteni, majd értelmezi azt, s utána kötelezően valamilyen módon reagál rá. Lássunk egy példát.
Az alkoholista apa fia először megkóstolja az alkoholt. Édesanyja, ki már ezerszer próbálta rávenni férjét, a gyermek apját, hogy ne igyon annyit, ahelyett, amit kellene mondania (Ne igyál fiam, mert apád sorsára jutsz!) azt mondja: Ne igyál MÉG, mert MÉG nem vagy felnőtt. A fiúnak a figyelmét a mondat második része fogja meg. "MÉG nem vagy felnőtt" Bár ezúttal a megértéssel nincs baj, az értelmezése a következő: "Ha bizonyítani akarom, hogy felnőtt vagyok, mint az apám, akkor innom kell!" így válik a bizonytalan tiltás biztatássá. (Lásd, Eric Berne Sorskönyv; Vandra Attila: Neveljünk, de hogyan?) Szóval az üzenet mi amit kellen mondani, amit a kommunikátor mond, amit meghall a receptor, amit megért belőle, vagy amit értelmez?
Tovább bonyolítja a dolgot, hogy nem csak verbálisan kommunikálunk, hanem más módon is. (Vokális vagy paraverbális kommunikáció, testbeszéd, taktilika, kulturális jelek, egyezményes jelek, cselekedetek által. stb.) A különböző csatornákon sok esetben egymástól eltérő, sőt ellentmondásos jelet közvetítünk.
Azt mondjuk hogy ilyenkor a kommunikációnk inkongruens. Akkor mi az üzenet? az amit szóban mondunk, vagy amit pl. hangnemünk közvetít? (Képzeljük például el, hogy valaki üvölti, hogy "Szeretlek!" Elhinnénk neki?

Szóval, nem kell csodálkozni, hogy valaki akár ugyanaban az összetett mondatban is kétféleképpen értelmezi a kommunikáció fogalmát...

Neveljünk, de hogyan?

Előszó

Ha szabad előre befolyásolnom az olvasót, elmondom sommás véleményemet: okos, gyakorlatias és kedves könyvet tart most a kezében. Vandra Attila sok tudományos ismeretet és tapasztalatot gyűjtött össze, mire nekifogott az írásnak, de szerencsére nem vesztette el „józan szülői eszét” sem. Ez a könyv e két forrás szép ötvözete.
Gyakorló tanárként és kétgyerekes apaként a szerző tudja, hogy „mi fán terem a gyerek”, no meg a szülő. Olyan nevelési helyzeteket vesz sorra, amelyek minden családban megjelennek. Az érzelmi biztonság, a kötelességtudat, az együttérzés, a megbízhatóság, az önállóság és a fokozatos önállósodás megteremtése rengeteg buktatót rejt. Ezek elkerüléséhez kapunk okos támpontokat.
Ami a műfajt illeti, ez nemcsak könyv, hanem füzet is. Méghozzá munkafüzet, abban az értelemben, hogy az olvasó – mint egy önismereti tréning résztvevője – nemcsak befogadóként, hanem aktívan, saját tapasztalatai megfogalmazásával is részt vehet a közös gondolkodásban. A számomra legkedvesebb „munkafüzeti” feladat, mely témánként vissza-visszatér, a következő: Mit tanít ezzel? Nemcsak okosan, hanem már-már bölcsen vezet végig a szerző azokon a következményeken, amelyekre kevés szülő gondol, pedig ezek a következmények mindenkit sújtanak, aki nem gondolkozik el az összefüggéseken. Aki a gyereknek már csak a huszadszor ismételgetett, nyafogó kérésére reagál például, ezzel arra tanítja őt, hogy igényei egyenes közlése nem hoz eredményt, de ha szerencsétlenként adja magát elő, azonnal javulnak az esélyei. Ebből az a tapasztalata is adódik, hogy a „nem”-et sem hallja meg, hanem a másik ember kifárasztása legyen majd később is fő stratégiája. Ugye mindnyájan ismerünk így működő felnőtteket is? Az ő személyiségük is azért alakult ilyenné, mert szüleik nem gondolkodtak el azon, mi mindent tanítanak gyereküknek kapcsolatkezelési módszereikkel.
Vandra Attila szerény szerző: egyetlen nézetét sem erőlteti az olvasóra. Gondolatokat kínál, belső vitázást javasol, ahogy ő maga is vitába száll más szerzőkkel, és nem gondolja, hogy csak nála lehetne a bölcsek köve. Ettől könnyebb is elfogadni, amikor véleményét őszintén elmondja.
Ha van e könyvnek egyáltalán olyan adottsága, amellyel gondom van, az csak egyfajta hiányérzet: nem mindig kapunk összekötő gondolatokat a korszerű tudományos tételek és a józan szülői ész által diktált, ezeréves, jól bevált nevelési elvek között. Pedig a láncszemek földeríthetők, hiszen az értékes-érvényes kutatás ugyanazokról az emberi igazságokról szól, mint a hagyományos embernevelés pozitív szára. Talán ez a hiány lehet majd az egyik fontos ok, hogy Vandra Attila folytassa az írást! A nevelési tárgyú könyvek ritkán ennyire hitelesek. Érdemes lesz hát folytatnia.

Dr. F. Várkonyi Zsuzsa
pszichológus

Bemutatkozás

Vandra Attila vagyok. Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomám van, de biokémikusként dolgozom egy kórházi laborban. Voltam másodállásban kémiatanár, de kiderült, hogy erre a diplomám nem alkalmas, nem engedtek véglegesítő vizsgát tenni. Bosszúból, az EDE (Erdélyi Disputa Egyesület trénereként, ingyen és bérmentve tanítom az ifjúságot kommunikációra és versenyszerű vitára. Mivel az iskolában csak a pszichológiát utáltam majdnem úgy, mint a tudományos szocializmust, most hobbim a pszichológia, és azon belül is a tranzakcióanalízis. A Román Tranzakcióanalízis Egyesület (ARAT) és az Európai Tranzakcióanalízis Egyesület (EATA) tagja vagyok. Bár pszichológusi végzettségem nincs, rangos nemzetközi szakfolyóiratokban közöltem cikkeket (JEL-KÉP, European Journal of Mental Health, Tranzactional Analysis Journal, Europe's Journal of Psychology, Pedagógiai Szemle, IDEA Newsletter, stb.) Mivel szülőként többször is bevertem a fejem, könyvet írtam a gyermeknevelésről, amely két nyelven (magyarul és románul) is megjelent (Neveljünk. De hogyan? - Animus, 2008; illetve Cum să ne educăm copii? - Teora, 2007) A könyvemben Gordon-pedagógia és a tranzakcióanalízis elveit a matematikai játszmaelmélettel ötvözöm az átlag szülő számára érthetően, szakkifejezések nélkül.
Szeretek főzni, receptversenyt is nyertem a TV2 heti versenyén.
A magyarból a gimnáziumban színötös volt minden írásbeli dolgozatom (értsd: elégséges - Romániában 1-10-ig osztályoznak) Bárányi László Ildikó átkozta meg velem a magyar irodalmat, ő biztatott fel arra, hogy írjak. 51 éves koromban kezdtem el biztatására novellákat írogatni, melyeket elektronikus portálokon jelentettem meg. (7torony.hu, tollforgato.5mp.eu, bodokert.hu). A visszajelzések nem a középiskolai tanárom, hanem általános iskolai szeretett magyartanárnőm, Bagoly Böbe néni véleményét igazolják. Nyomtatásban két novellám jelent meg a Héttorony 2 antológiában (Nyuszi illetve Nem akarlak túlélni) Saját kötetem még nem jelent meg.